csomorme

Üdvözlök minden kedves olvasót itt a blogomon.

6 éves koromban ismerkedtem meg személyesen a labdarúgással és egyből bele is szerettem. Édesapám részéről örököltem a tehetségemet , mert ő NB1-es szinten is focizhatott volna csak sajnos az ő idejében aki egy olyan faluból mint Tiszabura akart kikerülni sokkal nehezebb volt. Másabb felfogásban éltek az emberek,sőt még most is hatalmas erőfeszítéssel lehet csak onnan kikecmeregni. Bár minél nehezebben érjük el a kitűzött célt annál jobban fogjuk becsülni. Így szegény apukám maradt az örök ígéret. Ami után egy olyan pecsét keletkezik az emberek lelkében, amit nem tudnak soha se megbocsájtani maguknak hogy elhalasztották életük legnagyobb lehetőségét.

Ilyenkor próbálják a tudást átadni a gyerekeiknek és bennük vagy velük megvalósítani a régi álmaikat, bár ez csak akkor egészséges, ha ebben gyereke is szívesen asszisztál és örömmel csinálja azt amit a szülei elkezdtek. Szerencsére én élveztem és boldogsággal töltött el az, hogy tovább vihetem amit apukám elkezdett. Mindig emlékezni fogok a kemény edzésekre a kertben, ahogy a kocsmánkból fejenként egy-egy kisfröccsért kihívtam az összes törzsvendéget és velük fociztam és gyakoroltam,ami sokszor vicces szituációkat eredményezett egy két "nem szomjas"vendégtől.

Majd telt az idő és egyre több sikert elértem a focinak köszönhetően. Franciaországban 12 évesen nemzeti tornán be is kerültem a legjobb 11 játékos közé. Amit egyedül csak én mondhattam el a Magyar csapatból és akkor először úgy éreztem most Édesapám végre őszintén büszke lehet rám és nekem ez volt a legfontosabb, mert mindig is nekik akartam megfelelni,hogy lássák jó úton haladok.

Majd 14 éves lettem és jött a továbbtanulás éve. Egyre több sikert tudtam elérni a fociban az érmeim száma is szépen növekedett, ami egyre magabiztosabbá tett és úgy éreztem semmi nem veheti már el azt, hogy híres labdarúgó legyek. Majd egy debreceni tornán télen felfigyelt rám Debrecen és meghívtak magukhoz egy próbajátékra.Én a boldogságtól szinte levegőt nem tudtam venni. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elfogom érni a legfőbb álmomat és innen már szorgalmasan kell teljesíteni és minden az enyém lesz amit csak szeretnék.Kétszer annyit edzettem az ominózus napig,hogy biztosan én legyek az a fiú aki kell nekik. Bár nekem eszembe se volt, hogy nem sikerülhet. Csak pozitívan állhatok hozzá ezekhez a dolgokhoz,akkor van a legnagyobb esélyem.

Majd jött a próbanap.... minden a legjobban sikerült. Az edzők csak dicsértek és támogattak. Fel is ajánlották,hogy a további tanulmányaimat náluk végezzem el és a kollégiummal se lesz semmi anyagi gondom, mert azt ők fogják nekem állni. Én már ilyenkor teljes ábrándomban voltam, hogy ez tuti csak valami álom és valaki csípjen meg,mert ez lehetetlen. Már csak egy lépcsőfok volt a szerződés aláírásáig. Egy egészségügyi kivizsgálásra kellett elmennem a központjuk ezzel foglalkozó részlegére. Ez már semmiség, úgy gondoltam.

Először vérnyomást mértek majd utána egy terheléses vizsgálat következett. Mindenféle műszerek csüngtek rajtam, úgy nézhetttem ki, mint egy informatikus karácsonyfája. Majd felálltam a futópadra és elkezdtem futni. Egy pár perc múlva az orvos kicsit meglepett fejjel oda ment a leendő edzőmhöz és nagyon halkan elkezdtek diskurálni. A mester arca is teljesen elfehéredett,fogalmam se volt, hogy mit mondhatott neki, de én csak futottam tovább és a jövőn járt az eszem. Majd egy kis idő elteltével az orvos leállított és megkért, hogy űljek le én is meg apa is, mert valami fontosat mondani akar.Szinte megfagyott a levegő, nem éreztem már olyan magabiztosnak magamat, mint előtte.

Majd az orvos hozzá kezdet a mondókájához: "Volt valamikor bármilyen féle komolyabb betegsége amiről nem szóltak eddig?" Természetesen "nem" volt a válasz, mert sose voltam egy beteges srác. " Nagyon nehéz lesz feldolgozni amit most mondok, de bal oldali szívelégtelenségben szenved nagy valószínűséggel. Nem szoktál köhögni miközben futsz?" Sajnos erre a válaszom az volt,hogy" igen" bár nekem meccsen nem tűnik fontosnak hogy mennyire köhögök. Olyankor csak a cél hajt. Majd elkezdte mondani,hogy ez a betegség mivel jár együtt és hogy soha nem szabad megterhelni, mert akkor súlyosabb következmények is előjöhetnek. Ezekből a mondatokból semmit nem fogtam fel, mert engem csak egy dolog érdekelt, hogy lehetek e még focista vagy soha többé nem rúghatok labdába? Majd erre a kérdésemre a következő mondatában választ is kaptam: " Soha többé nem focizhat versenyszerűen,sőt én még így haverokkal való focizást se nagyon engedném,mert nagyon veszélyes ezzel játszani.Ezt vésd az eszedbe!" Könnyű ezt mondani egy olyan srácnak, aki erre tett fel mindent. Apa megfogta a kezem és kiráncigált onnan. Én abban a helyiségben hagytam a lelkem és az összes reményemet. Ahogy becsukták az ajtót úgy lettem én is egy másik gyerek mely csak könnycseppeivel küzd. Majd olyat láttam amit még sose és azóta se ... Édesapám arcát apró könnyeső borította. Bár próbálta leplezni, de nem sikerült neki. Nem is gondoltam, hogy tud sírni egy ilyen kemény férfi mint ő és ez is miattam van. Nem tudtam neki megadni azt amit szeretett volna. Az álmát, hogy büszke lehessen rám.

Az idő elteltével sokat gyógyultak az álmaim sebei, de sose fogom elfelejteni apám arcát. A szívem sajnos nem gyógyult meg,sőt sokat gyengült,mostanra futni már rövid távon se tudok, mert olyan mintha szétszakadna a mellkasom,de megtanultam ebből is felállni és más álmokat keresni, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy csak céltalanul éljünk.

Azért választottam életemnek ezt a szakaszát, mert nagyon fontos, hogy tisztában legyünk az egészségügyi állapotunkkal, mert egyre több sportolóról lehet hallani akik a focipályán vagy esetleg más sportágakban hunnynak el fiatalon. Ezt a blogot is az ő tiszteletükre írom most, hogy fontosak a célok és az alázatos,kemény munka, de a legfontosabb az egészségünk....

Előszőr is szeretnék minden kedves olvasót köszönteni a legelső bejegyzésemben és megköszönni azt,hogy elolvassátok életem legnagyobb leckéjét.

Nyugodjatok meg nem egy közhelyekkel teli szerelmi csalódás lesz,vagy valami filozófiai bölcsességeket meghazuttoló élet igazság.

Egészen négy évet ugrok vissza az életbe amikor még csak egy 16 éves nagyképű,arrogáns és magabiztos fiúcska voltam. Egész életemben a legfontosabb volt számomra az, hogy céltudatosan éljem az életem. Ezért is mindig nagy álmokat kergettem, méghozzá, hogy Magyarország legnagyobb énekese legyek.Az életem egyik legfontosabb része volt a zene,sőt még most is ott pihen szívem egyik kis szigetén.  Úgy éreztem,hogy kész vagyok egy nagyobb megmérettetésre. Nem akartam a szamárlétrán szépen lassan felaraszolni, ezért ami szembe jött velem első tehetségkutató műsor jelentkeztem is rá. Így jelentkeztem a drága X-faktor című műsorba.Fogalmam se volt,hogy mibe vágok bele, csak a siker és a gondtalan élet lebegett előttem, ja és persze a rajongó lányok tömkelege, ahogy a nevemet skandálják és fehérneműket dobálnak fel a színpadra. 

Majd jött két sikeres casting,ahol még csak stáb tagok hallgattak és jutattak tovább, egyenesen a "tisztelt" mentorokig ( Malek,Nagy,Keresztes,Geszti).Rengeteg várakozás és idegörlő percek permutációjában töltöttem a szüleimmel el az időt. Valahogy ott az álmaid kapuja előtt,már nem vagy annyira biztos magadban,inkább a kétségbeesés ami körbe vesz. Majd egy szolíd hat óra várakozás után én kerültem sorra. Ahogy észre vettem a kamerák és reflektorok dzsungelét eszembe jutott, hogy " Drága jó Istenem, ezt legalább másfél millió ember nézi!" Úgy érzem, hogy ez volt az a gondolat amit nagyon messzire el kellett volna szeparálnom az elmém központjából, de sajnos nem ment.

Majd jött a bemutatkozás és a produkció...., amit lehetett azt én elrontottam. Borzasztóan énekeltem, a zenei alapot nem hallottam így sokkal gyorsabban mondtam a szövegemet, mint ahogy azt kellett volna. Egész végig azt vártam,hogy bárcsak már leintenének és abba hagyhatnám a vergődésemet.

Megalázva álltam a mentorok előtt és reménykedni tudtam,hogy csak a 4 "NEM" szócskát kapom meg és mehetek haza teljesen megsemmisülve. Hmm nagyon naív voltam,mert ez nem így történt. Malek Miklós és Keresztes Ildikó szavaira nem emlékszem, de Nagy Feró" teljesen tehetségtelen vagy" szavait még most is hallom ahogy cseng a füleimben. Majd jött a legrosszabb Geszti aki ahogy még tudott megalázott. " Olyan a hangod mint egy porszívónak", " Amíg ezen a földön élek addig te sose leszel énekes" és további megsemmisítő hozzá szólása teljesen a porba tiport. Majd lementem a színpadról,ahol alig bírtam a szüleim szemébe nézni,hogy ekkora szégyent hoztam rájuk. A következő napok csendben, és könnyes szemmekkel teltek el. Amikor a tükörbe néztem nem láttam magam, csak egy idegent akinek az arc vonásai hasonlítanak rám. A zenét és az éneklést félre tettem nem tudtam ének hangot kifacsarni magamból. Ez a nyár úgy telt el,hogy feküdtem és csak sajnáltattam magam és érthetetlenül néztem magam elé.

Majd jött Szeptember és az a bizonyos adás amiben én is szerepeltem és már nem is kellett sok, hogy lássam a közösségi oldalakon,hogy engem parodizálnak az ismerőseim és osztják meg a videómat. Majd jöttek a megalázó levelek, ahol mindenki csak azt ecsetelte, hogy "megérdemeltem","hála az égnek hogy így jártál" és további aranyos levelek sokasága támadta meg a leveles ládámat és én egyre lentebb voltam. Majd jött a hétfő és az iskolában úgy éreztem magam mint valami állatkerti majom akire mindenki mutogat és kinevet.Az iskolai számítógépeken az én videómat rakták ki,hogy véletlenül se maradjon le senki róla. Majd jött az új becenév: Porszívó. Állandóan ezt hallottam mindenkitől és én csak tűrtem megsemmisült lélekkel,mert tudtam hogy nincs jogom senkinek se semmit mondani. Az tény, hogy a legjobb öröm a káröröm,főleg ha egy olyan embert lehet kinevetni akit eddig sose bántottak.

Szégyeltem élni, ezért öngyilkos akartam lenni. Nem bírtam ezt a megalázást. Ezért mikor haza mentem hétvégére a kollégiumból elhatároztam,hogy véget vetek az életemnek. A szüleim reggel elmentek dolgozni, így egyedül voltam otthon, tudtam most jött el az időm, hogy megtegyem ezt a borzasztó dolgot amit akkor megoldásnak láttam. Gyógyszerek segítségével akartam örökre nyugovóra térni,így oda mentem a gyógyszeres fiókhoz és kihúztam.A gyógyszerek tetején egy fénykép volt, a szüleimről és rólam ahogy épp örülünk az új autónak. Mint ha Isten helyezte volna oda azt a fényképet és akart volna végre jó útra téríteni, hogy "állj már fel a pofonból és légy újra ember!!" A fiókot bezártam és vele együtt a múltamat is. Rájöttem, hogy attól hogy magamba borulok nem lesz jobb. Az idő gyógyít, de azért tenni is kell valamit nem csak sajnáltatni saját magam. Ebből az egészből építkezni kell és nem feladni, mert akkor tényleg a gonosz, az utálat fog győzni és ezt sose szabad hagyni hogy a pofonok földön tartsanak!

Most így négy évre rá visszatekintve tudom mondani, hogy teljesen más ember lettem az idő múlásával,bár az önbecsülésem és a magabiztosságom még most se éri el az alap mércét ,ezért legtöbbször "álarcot" hordok hogy ne lássák hogy nem sikerült kivehernem a múltat. Jobban értékelek minden egyes lehetőséget. A zenére és az írásra is máshogy nézek.Kellett ez a fájdalom, hogy tudjam mi az élet és ne legyek az, aki nem akartam lenni. 

Viszont a mondatoknak hatalmas ereje van és erre mi emberek nem figyelünk,hanem mindenkibe belerúgunk aki egy kicsit is vérzik előttünk. Bele se gondolunk, hogy ezzel mekkora lelki sérülést okozunk nekik. Én azóta minden embert tisztelek és nem bántok senkit. Ki tudja hogy miért teljesít valaki az nap gyengén bármilyen területen is. Mi csak azt látjuk hogy rossz és akkor ezt használjuk ki egy jó lélek rombolására. Vigyázni kell egymásra, mert akkor te is egy értékesebb ember leszel...