Üdvözlök minden kedves olvasót itt a blogomon.

6 éves koromban ismerkedtem meg személyesen a labdarúgással és egyből bele is szerettem. Édesapám részéről örököltem a tehetségemet , mert ő NB1-es szinten is focizhatott volna csak sajnos az ő idejében aki egy olyan faluból mint Tiszabura akart kikerülni sokkal nehezebb volt. Másabb felfogásban éltek az emberek,sőt még most is hatalmas erőfeszítéssel lehet csak onnan kikecmeregni. Bár minél nehezebben érjük el a kitűzött célt annál jobban fogjuk becsülni. Így szegény apukám maradt az örök ígéret. Ami után egy olyan pecsét keletkezik az emberek lelkében, amit nem tudnak soha se megbocsájtani maguknak hogy elhalasztották életük legnagyobb lehetőségét.

Ilyenkor próbálják a tudást átadni a gyerekeiknek és bennük vagy velük megvalósítani a régi álmaikat, bár ez csak akkor egészséges, ha ebben gyereke is szívesen asszisztál és örömmel csinálja azt amit a szülei elkezdtek. Szerencsére én élveztem és boldogsággal töltött el az, hogy tovább vihetem amit apukám elkezdett. Mindig emlékezni fogok a kemény edzésekre a kertben, ahogy a kocsmánkból fejenként egy-egy kisfröccsért kihívtam az összes törzsvendéget és velük fociztam és gyakoroltam,ami sokszor vicces szituációkat eredményezett egy két "nem szomjas"vendégtől.

Majd telt az idő és egyre több sikert elértem a focinak köszönhetően. Franciaországban 12 évesen nemzeti tornán be is kerültem a legjobb 11 játékos közé. Amit egyedül csak én mondhattam el a Magyar csapatból és akkor először úgy éreztem most Édesapám végre őszintén büszke lehet rám és nekem ez volt a legfontosabb, mert mindig is nekik akartam megfelelni,hogy lássák jó úton haladok.

Majd 14 éves lettem és jött a továbbtanulás éve. Egyre több sikert tudtam elérni a fociban az érmeim száma is szépen növekedett, ami egyre magabiztosabbá tett és úgy éreztem semmi nem veheti már el azt, hogy híres labdarúgó legyek. Majd egy debreceni tornán télen felfigyelt rám Debrecen és meghívtak magukhoz egy próbajátékra.Én a boldogságtól szinte levegőt nem tudtam venni. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elfogom érni a legfőbb álmomat és innen már szorgalmasan kell teljesíteni és minden az enyém lesz amit csak szeretnék.Kétszer annyit edzettem az ominózus napig,hogy biztosan én legyek az a fiú aki kell nekik. Bár nekem eszembe se volt, hogy nem sikerülhet. Csak pozitívan állhatok hozzá ezekhez a dolgokhoz,akkor van a legnagyobb esélyem.

Majd jött a próbanap.... minden a legjobban sikerült. Az edzők csak dicsértek és támogattak. Fel is ajánlották,hogy a további tanulmányaimat náluk végezzem el és a kollégiummal se lesz semmi anyagi gondom, mert azt ők fogják nekem állni. Én már ilyenkor teljes ábrándomban voltam, hogy ez tuti csak valami álom és valaki csípjen meg,mert ez lehetetlen. Már csak egy lépcsőfok volt a szerződés aláírásáig. Egy egészségügyi kivizsgálásra kellett elmennem a központjuk ezzel foglalkozó részlegére. Ez már semmiség, úgy gondoltam.

Először vérnyomást mértek majd utána egy terheléses vizsgálat következett. Mindenféle műszerek csüngtek rajtam, úgy nézhetttem ki, mint egy informatikus karácsonyfája. Majd felálltam a futópadra és elkezdtem futni. Egy pár perc múlva az orvos kicsit meglepett fejjel oda ment a leendő edzőmhöz és nagyon halkan elkezdtek diskurálni. A mester arca is teljesen elfehéredett,fogalmam se volt, hogy mit mondhatott neki, de én csak futottam tovább és a jövőn járt az eszem. Majd egy kis idő elteltével az orvos leállított és megkért, hogy űljek le én is meg apa is, mert valami fontosat mondani akar.Szinte megfagyott a levegő, nem éreztem már olyan magabiztosnak magamat, mint előtte.

Majd az orvos hozzá kezdet a mondókájához: "Volt valamikor bármilyen féle komolyabb betegsége amiről nem szóltak eddig?" Természetesen "nem" volt a válasz, mert sose voltam egy beteges srác. " Nagyon nehéz lesz feldolgozni amit most mondok, de bal oldali szívelégtelenségben szenved nagy valószínűséggel. Nem szoktál köhögni miközben futsz?" Sajnos erre a válaszom az volt,hogy" igen" bár nekem meccsen nem tűnik fontosnak hogy mennyire köhögök. Olyankor csak a cél hajt. Majd elkezdte mondani,hogy ez a betegség mivel jár együtt és hogy soha nem szabad megterhelni, mert akkor súlyosabb következmények is előjöhetnek. Ezekből a mondatokból semmit nem fogtam fel, mert engem csak egy dolog érdekelt, hogy lehetek e még focista vagy soha többé nem rúghatok labdába? Majd erre a kérdésemre a következő mondatában választ is kaptam: " Soha többé nem focizhat versenyszerűen,sőt én még így haverokkal való focizást se nagyon engedném,mert nagyon veszélyes ezzel játszani.Ezt vésd az eszedbe!" Könnyű ezt mondani egy olyan srácnak, aki erre tett fel mindent. Apa megfogta a kezem és kiráncigált onnan. Én abban a helyiségben hagytam a lelkem és az összes reményemet. Ahogy becsukták az ajtót úgy lettem én is egy másik gyerek mely csak könnycseppeivel küzd. Majd olyat láttam amit még sose és azóta se ... Édesapám arcát apró könnyeső borította. Bár próbálta leplezni, de nem sikerült neki. Nem is gondoltam, hogy tud sírni egy ilyen kemény férfi mint ő és ez is miattam van. Nem tudtam neki megadni azt amit szeretett volna. Az álmát, hogy büszke lehessen rám.

Az idő elteltével sokat gyógyultak az álmaim sebei, de sose fogom elfelejteni apám arcát. A szívem sajnos nem gyógyult meg,sőt sokat gyengült,mostanra futni már rövid távon se tudok, mert olyan mintha szétszakadna a mellkasom,de megtanultam ebből is felállni és más álmokat keresni, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy csak céltalanul éljünk.

Azért választottam életemnek ezt a szakaszát, mert nagyon fontos, hogy tisztában legyünk az egészségügyi állapotunkkal, mert egyre több sportolóról lehet hallani akik a focipályán vagy esetleg más sportágakban hunnynak el fiatalon. Ezt a blogot is az ő tiszteletükre írom most, hogy fontosak a célok és az alázatos,kemény munka, de a legfontosabb az egészségünk....