Előszőr is szeretnék minden kedves olvasót köszönteni a legelső bejegyzésemben és megköszönni azt,hogy elolvassátok életem legnagyobb leckéjét.

Nyugodjatok meg nem egy közhelyekkel teli szerelmi csalódás lesz,vagy valami filozófiai bölcsességeket meghazuttoló élet igazság.

Egészen négy évet ugrok vissza az életbe amikor még csak egy 16 éves nagyképű,arrogáns és magabiztos fiúcska voltam. Egész életemben a legfontosabb volt számomra az, hogy céltudatosan éljem az életem. Ezért is mindig nagy álmokat kergettem, méghozzá, hogy Magyarország legnagyobb énekese legyek.Az életem egyik legfontosabb része volt a zene,sőt még most is ott pihen szívem egyik kis szigetén.  Úgy éreztem,hogy kész vagyok egy nagyobb megmérettetésre. Nem akartam a szamárlétrán szépen lassan felaraszolni, ezért ami szembe jött velem első tehetségkutató műsor jelentkeztem is rá. Így jelentkeztem a drága X-faktor című műsorba.Fogalmam se volt,hogy mibe vágok bele, csak a siker és a gondtalan élet lebegett előttem, ja és persze a rajongó lányok tömkelege, ahogy a nevemet skandálják és fehérneműket dobálnak fel a színpadra. 

Majd jött két sikeres casting,ahol még csak stáb tagok hallgattak és jutattak tovább, egyenesen a "tisztelt" mentorokig ( Malek,Nagy,Keresztes,Geszti).Rengeteg várakozás és idegörlő percek permutációjában töltöttem a szüleimmel el az időt. Valahogy ott az álmaid kapuja előtt,már nem vagy annyira biztos magadban,inkább a kétségbeesés ami körbe vesz. Majd egy szolíd hat óra várakozás után én kerültem sorra. Ahogy észre vettem a kamerák és reflektorok dzsungelét eszembe jutott, hogy " Drága jó Istenem, ezt legalább másfél millió ember nézi!" Úgy érzem, hogy ez volt az a gondolat amit nagyon messzire el kellett volna szeparálnom az elmém központjából, de sajnos nem ment.

Majd jött a bemutatkozás és a produkció...., amit lehetett azt én elrontottam. Borzasztóan énekeltem, a zenei alapot nem hallottam így sokkal gyorsabban mondtam a szövegemet, mint ahogy azt kellett volna. Egész végig azt vártam,hogy bárcsak már leintenének és abba hagyhatnám a vergődésemet.

Megalázva álltam a mentorok előtt és reménykedni tudtam,hogy csak a 4 "NEM" szócskát kapom meg és mehetek haza teljesen megsemmisülve. Hmm nagyon naív voltam,mert ez nem így történt. Malek Miklós és Keresztes Ildikó szavaira nem emlékszem, de Nagy Feró" teljesen tehetségtelen vagy" szavait még most is hallom ahogy cseng a füleimben. Majd jött a legrosszabb Geszti aki ahogy még tudott megalázott. " Olyan a hangod mint egy porszívónak", " Amíg ezen a földön élek addig te sose leszel énekes" és további megsemmisítő hozzá szólása teljesen a porba tiport. Majd lementem a színpadról,ahol alig bírtam a szüleim szemébe nézni,hogy ekkora szégyent hoztam rájuk. A következő napok csendben, és könnyes szemmekkel teltek el. Amikor a tükörbe néztem nem láttam magam, csak egy idegent akinek az arc vonásai hasonlítanak rám. A zenét és az éneklést félre tettem nem tudtam ének hangot kifacsarni magamból. Ez a nyár úgy telt el,hogy feküdtem és csak sajnáltattam magam és érthetetlenül néztem magam elé.

Majd jött Szeptember és az a bizonyos adás amiben én is szerepeltem és már nem is kellett sok, hogy lássam a közösségi oldalakon,hogy engem parodizálnak az ismerőseim és osztják meg a videómat. Majd jöttek a megalázó levelek, ahol mindenki csak azt ecsetelte, hogy "megérdemeltem","hála az égnek hogy így jártál" és további aranyos levelek sokasága támadta meg a leveles ládámat és én egyre lentebb voltam. Majd jött a hétfő és az iskolában úgy éreztem magam mint valami állatkerti majom akire mindenki mutogat és kinevet.Az iskolai számítógépeken az én videómat rakták ki,hogy véletlenül se maradjon le senki róla. Majd jött az új becenév: Porszívó. Állandóan ezt hallottam mindenkitől és én csak tűrtem megsemmisült lélekkel,mert tudtam hogy nincs jogom senkinek se semmit mondani. Az tény, hogy a legjobb öröm a káröröm,főleg ha egy olyan embert lehet kinevetni akit eddig sose bántottak.

Szégyeltem élni, ezért öngyilkos akartam lenni. Nem bírtam ezt a megalázást. Ezért mikor haza mentem hétvégére a kollégiumból elhatároztam,hogy véget vetek az életemnek. A szüleim reggel elmentek dolgozni, így egyedül voltam otthon, tudtam most jött el az időm, hogy megtegyem ezt a borzasztó dolgot amit akkor megoldásnak láttam. Gyógyszerek segítségével akartam örökre nyugovóra térni,így oda mentem a gyógyszeres fiókhoz és kihúztam.A gyógyszerek tetején egy fénykép volt, a szüleimről és rólam ahogy épp örülünk az új autónak. Mint ha Isten helyezte volna oda azt a fényképet és akart volna végre jó útra téríteni, hogy "állj már fel a pofonból és légy újra ember!!" A fiókot bezártam és vele együtt a múltamat is. Rájöttem, hogy attól hogy magamba borulok nem lesz jobb. Az idő gyógyít, de azért tenni is kell valamit nem csak sajnáltatni saját magam. Ebből az egészből építkezni kell és nem feladni, mert akkor tényleg a gonosz, az utálat fog győzni és ezt sose szabad hagyni hogy a pofonok földön tartsanak!

Most így négy évre rá visszatekintve tudom mondani, hogy teljesen más ember lettem az idő múlásával,bár az önbecsülésem és a magabiztosságom még most se éri el az alap mércét ,ezért legtöbbször "álarcot" hordok hogy ne lássák hogy nem sikerült kivehernem a múltat. Jobban értékelek minden egyes lehetőséget. A zenére és az írásra is máshogy nézek.Kellett ez a fájdalom, hogy tudjam mi az élet és ne legyek az, aki nem akartam lenni. 

Viszont a mondatoknak hatalmas ereje van és erre mi emberek nem figyelünk,hanem mindenkibe belerúgunk aki egy kicsit is vérzik előttünk. Bele se gondolunk, hogy ezzel mekkora lelki sérülést okozunk nekik. Én azóta minden embert tisztelek és nem bántok senkit. Ki tudja hogy miért teljesít valaki az nap gyengén bármilyen területen is. Mi csak azt látjuk hogy rossz és akkor ezt használjuk ki egy jó lélek rombolására. Vigyázni kell egymásra, mert akkor te is egy értékesebb ember leszel...